Vége és költözés...

Mea culpa...

Elnézést kérek maroknyi olvasómtól, de mostanában minden összejött, így nagyon elhanyagoltam a blogot...

De kevéske szabadidőmben nem fordítottam hátat a kisebb filmeknek, így hamarosan, újult erővel indul a blog. Lehet, hogy kicsit átszervezve, de lesz:)

Addig is kitartás!

Egyre távolabb (2007)

Kanadai dráma

Eredeti cím: Away from Her

Rendező: Sarah Polley

Szereplők: Julie Christie, Gordon Pinsent, Olympia Dukakis, Kristen Thomson, Michael Murphy

Előre leszögezem, elsősorban nem a filmről fogok írni, inkább pillanatokról, amikről a film szól, amiket az elsőfilmes Sarah Polley csodálatosan és biztos kézzel ragad meg. Mert az Egyre távolabb a pillanatok filmje, azoké a pillanatoké, amik ugyan nem változtatják meg a világot, talán még emberi léptékkel mérve sem sorsdöntők, de az egyén számára szépek, kedvesek és fontosak, mint az egy téli séta a szerelmünkkel, egy iskolai emlék vagy egy kellemes olvasmány. Ezek jól elraktározzuk a memóriánkba és néha előbányásszuk őket, és jóleső érzéssel tölt el bennünket a nosztalgia.

A film ezeknek az emlékeknek az elvesztéséről szól, amiket egy szörnyű betegség néhány hónap alatt kitép belőlünk, és nem marad semmi, évtizedek burkolóznak ködbe. Polley mégsem a szomorúságot látja ebben, sokkal inkább próbálja megragadni ezeket a pillanatokat a szenvedő fél (Julie Christie) és az őt szerető férfi (Gordon Pinsent) szemszögéből.

Filmje érzékeny, de nem érzelmes, mindvégig mértéktartó és precízen megszerkesztett. Ez elsősorban a jól megírt karaktereknek köszönhető, másodsorban pedig az őket eljátszó fanatasztikus színészeknek, akik tökéletesen kiegészítik egymást, mind színészileg, mind a történet szempontjából.

Gordon Pinsent és a sorstársát alakító Olympia Dukakis tökéletes kontrasztot alkotnak egymással. Míg az egyik küzd, hogy ne tűnjenek el az évtizedek, és csendben nézi végig az elmúlást, addig a másik beletörődőbb, új emlékeket akar. A film egyik mellett sem tör lándzsát, inkább egy okos kompromisszumot kínál, hogy a régi pillanatok és az újak is ugyanolyan szépek lehessenek.

És végül ott van Julie Christie, aki a film legtüneményesebb alakja, elképesztően élethű alakításával pillanatok alatt magával ragadja a nézőt. Karaktere magában hordozza az idős, tapasztalt nőt, a szerető feleséget, a gondoskodó asszonyt, és ahogy a betegség egyre nagyobb pusztítást végez, az ártatlan gyermeket. Ennek megfelelően egyszer gyengéd szeretőként látjuk, aki fél szavakból vagy egy pillantásból is megérti a másikat, máskor viszont egy réveteg tekintetű, ijedt nőként, akinek minden új a világban, aki mindenre rácsodálkozik, aki szinte versben beszél vagy csak játszik a szavakkal.

Nagyszerű, értékes film tehát az Egyre távolabb, aminek néhány apróbb szépséghibáját szinte teljesen elfeledteti az átgondolt forgatókönyv, a mértéktartó rendezés és a kiváló színészi játék.

8/10

Egy szoknya, egy szoknya (2005)

Angol-amerikai-német romantikus vígjáték

Eredeti cím: Imagine Me & You

Rendező: Ol Parker

Szereplők: Piper Perabo, Lena Headey, Matthew Goode, Darren Boyd, Anthony Head

Egyáltalán nem irigylem azokat, akik romantikus vígjáték forgatásába kezdenek. Nincs könnyű dolguk, hiszen mi a fenét lehet itt elmondani: van egy fiú, találkozik egy lánnyal, egymásba szeretnek, leküzdenek minden akadályt, hogy a végén egymáséi legyenek. Persze lehet ezt egyedi és érdekes módon is tálalni, de ilyenből jó, ha tízévente akad egy. Ezért is nem szoktam belesétálni a zsáner darabjaiba, most azonban kivételt tettem; és jól döntöttem, mert legalább egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb.

A film egy kicsit eltér a szokásos sémától (nyilván ez annak köszönhető, hogy Amerikából csak a Focus Features állt a produkció mögött), és a történet ott kezdődik, ahol általában vége szakad, azaz boldog házasságban él együtt egy fiú és egy lány. A fiúnak van egy permanensen kanos haverja, a lány pedig összebarátkozik egy lánnyal, aki az esküvőre készítette a csokrokat. A lány össze akarja boronálni barátnőjét és férje haverját, de hamarosan szembesül a ténnyel, hogy barátnője szíve inkább őfelé húz, ami komoly dilemma elé állítja hősnőnket és egy óriási próbatétel elé a friss házasságot.

Egy ilyen szerelem nyilván elsötétítené Hollywood rózsaszín egét, ahol Micky csakis Minnie-é lehet, épp ezért meglepő (még ha kiszámítható is), hogy egy ilyesmi jelenjen meg egy egyértelműen a nagyközönség számára készült szórakoztató filmben, hogy a végéről ne is beszéljünk, ami (tartalmilag) olyannyira távol van a kommersztől, mint Woody Allen Michael Bay-től.

De ez még nem minden, mert ugye ezt valahogy tálalni is kell, és e film esetében itt derül ki, hogy lehet ez egy közönségfilm. Hiába a leszbikus szerelem, az Egy szoknya, egy szoknya pontosan ugyanazt a dramaturgiát használja, amit a többi 1500 romantikus film, csak a fiú-lány kombó, lány-lány párosra van cserélve, azaz – és itt a tapasztalat – tök mindegy hogy kikről szól a film, lehet ugyanazt az előregyártott forgatókönyvet használni. És mint ilyen, van pár jó pillanata, még talán pár vicces is, de egyáltalán semmit nem mozgat meg az emberben. Egyszer nézhető, de hamar felejthető.

5/10

Díjszezon – kicsik a csúcson?

Azt hiszem, most már hivatalosan is elkezdődött a díjszezon, mindenki próbál helyezkedni. Valakii egy jól megválasztott premierdátummal, valakii egy jól kitalált kampányfogással, valaki pedig mindent elsöprő reklámhadjárattal, de persze akad olyan is, aki egyszerűen jó filmet csinált.

Most az elején leszögezem, magasról teszek rá, hogy ki kapja az Oscart, már pár éve feladtam, hogy felidegeljem magam egy rakás idiótán, akik egy fikarcnyi tiszteletet sem mutatnak az eredetiség vagy a kreativitás iránt, ellenben menetrendszerűen díjazzák a konvencionális „feel good” mozikat, amik maximum okosnak akarnak látszani. De ez már a „hülye okoskodik meg az okos hülyéskedik” tipikus esete, úgyhogy ne menjünk bele, lényeg, hogy én nem kifejezetten tolerálom az első opciót.

És most vissza a díjszezonra, aminek – még egyszer hangsúlyozom – nem érdekel a kimenetele (úgyis az American Gangster vagy a Vágy és vezeklés fog nyerni), de egy haszna mindenképpen van, és ha másért nem is, ezért szeretem az Oscart: a segítségével ide is eljutnak olyan filmek, amik amúgy a büdös életben nem kerültek volna a hazai forgalmazók (elég szűk) látóterébe. Ez a hullám idén is folytatódik, ráadásul, ahogy az epikus látványfilmek kezdenek kimenni a divatból, egyre több apró kis gyöngyszem kap szárnyra.

Az idei termésből már most vagy egy tucat kisebb filmecske mutatta ki oroszlánkörmeit, úgyhogy a teljesség igénye nélkül álljon itt pár, aminek szorítok (hogy nyerjenek, hogy elismerjék őket, hogy megnézzék őket és hogy mi is megnézhessük őket):

 6. The Kite Runner (rendezte: Marc Forster) 

Talán ezidáig ekörül a film körül volt a legnagyobb felhajtás. Ugye először az a kis botrány, majd a sztárok jótékonykodó akciója, de ne menjünk át bulvárba. Sokkal inkább fontosabb, hogy talán meghallgatásra találtak az olyan filmek, mint mondjuk az Osama, és most már más országok filmesei is odafigyelnek a helyzetre, és az arab világból nem csak a háborút vagy a terrorizmust képesek meglátni, hanem az ott élő egyszerű embereket is. Ez mindenképpen örvendetes tény, és én úgy gondolom, hogy szükség van az ilyen filmekre, főleg hogy gyerekekről van szó, akiknek odafigyelés nélkül esélyük sincs egy biztos talpakon álló jövőre.

 5. Into the Wild (rendezte: Sean Penn) 

Bevallom, nekem valami miatt bejönnek Sean Penn rendezései. Bár ez most nem egy csendes, nyugodt tempójú krimi lesz, de bízok benne hogy Penn ezúttal is megtartotta régi jó szokását és egy kicsit filozofálgatós, kicsit depressziós, de nagyon hangulatos filmet tár elénk.

 4. Once (rendezte: John Carney) 

Nem vagyok oda a musicalekért, de ez mindössze 150 ezer dollárból készült ír filmecske igencsak felkeltette az érdeklődésemet. A történet egy utcazenész és egy bevándorló lány szerelmi története dalban elmesélve, és ha nem csal a szimatom (és a külföldi kritikák), akkor egy pompás filmmel leszünk gazdagabbak. Amúgyis kedvelem a jó utcazenészeket, de egy ilyen „bohémélet” megjelenítése a ködös-nyirkos Írországban különösen nagy telitalálat lehet.

 3. Plasztik szerelem (rendezte: Craig Gillespie) 

Az idei év mozis forgalmazásának egyik legostobább tette volt a Ryan Gosling nevével fémjelzett Half Nelson teljes mellőzése. Habár a csorbát nem köszörüli ki, de mindenképpen jó pont, hogy Lars and the Real Girl  már januárban bemutatkozik hamis internetes szerelemmel, egy furcsa párossal és a komédiázó Ryan Goslinggal, akit egyértelműen a korosztálya egyik legjobb színészének tartok.

 2. Juno (rendezte: Jason Reitman) 

Jason Reitman tavaly bebizonyította, hogy szakmailag már egy filmmel is sikerült felülemelkednie híres édesapján, és a rengeteg méltatás arra enged következtetni, hogy a Junóval folytatódik a színvonalas kezdés, ráadásul ezzel a filmmel felkerült a térképre egy cserfes, szemtelenül fiatal és merész forgatókönyvírónő, Diablo Cody, és Ellen Page is egy hozzá méltó szerepben mutathatja meg igazi tudását.

 1. No Country for Old Man (rendezte: Ethan és Joel Coen) 

Két okból sem kéne ennek a filmnek itt szerepelni: először is stúdiótámogatással készült, másodszor pedig azért a Coenek filmjei szerencsére eljutnak ide is…de! Az ugye köztudott, hogy a tesók úgy írták alá a szerződésüket Hollywooddal, hogy senki nem szól bele a munkájukba, a filmkészítés minden fázisa az ő kezükben marad (hasonlóan Woody Allenhez), szóval ők függetlenek maradtak, csak lett egy biztosan működő bank automatájuk. Másrészt ugye ott van a Hé testvér, merre visz utad, ami igencsak kínkeservesen lépte ár kishazán határát, úgyhogy ennek a filmnek itt a helye, főleg hogy jelen pillanatban úgy tűnik, ez lesz az idei díjszezon legnagyobb durranása.

 1. There Will Be Blood (rendezte: P.T. Anderson) 

A Boogie Nights-ot imádtam, a Magnoliát szintúgy, naná hogy Anderson új filmje is a várólistám élén van, megosztva a Coenek kis filmecskéjével. Texas, az első olajmezők, szerteágazó történet, egy különösen morózus Daniel Day-Lewis és a nagy amerikai olajmánia kezdete. Ide vele!

…egy kis big budget (november)

Azt hiszem a legsiralmasabb hónapot zártuk mainstream szempontból ebben az évben, de fogjuk fel optimistán: sokkal rosszabb már nem lehet.

War – Nagy csavarra kihegyezett akcióorgia, ami helyenként elég látványos, de már a huszadik percben ki lehet találni a titok nyitját, és sajnos nemcsak ez kiszámítható, hanem az egész film. 6/10

Agyő, nagy Ő! – Ben Stiller amúgy sem a szívem csücske, de most totálisan sikerült alulmúlnia önmagát. A film alatt négy alkalommal sikerült elnevetnek magam, de egyik sem neki köszönhető. Mindegy is, mert 115 perc alatt négy kacaj, az olyan kevés, hogy nagyon. 3/10

Ébredő sötétség – Legszívesebben nem írnék semmit, mert ez a film annyira rossz, hogy azt elmondani sem lehet, de aki hallani akarja az utóbbi tíz év legszánalmasabb párbeszédeit (ami még a Bazi nagy filmet is alulmúlja), annak irány a mozi, jó szörnyülködést. 1/10

1408 – Rövidke Stephen King írásból hosszabbacska filmecske, amiből ugyan lehetett volna lenyesni itt-ott, de legalább John Cusack jól játszik. 6/10

A királyság – A film tanulságai: nem minden arab terrorista, de amelyik nem az, az sem ért semmihez. Bezzeg az amerikai szakemberek olyan ügyesek, hogy nekik minden egy pillanat alatt sikerül és még a szaúdi herceg is megvendégeli őket. Marhaság. 4/10

Invázió – Testrablók támadása újratöltve. Igaz, hogy semmi új nincs benne, igaz, hogy nem izgalmas, igaz, hogy nem érdekes, de legalább New York-ot is megtámadták egyszer. 4/10

A falka – Nagyon okos film akar ez lenni, jó sok tanulsággal és eredetinek szánt képi megoldással, de valójában nem más, mint 90 percnyi vegytiszta erőlködés. 4/10

Gyávák és hősök (2007)

2007. november 29-től a mozikban! 

Eredeti cím: Lions for Lambs

Rendező: Robert Redford

Szereplők: Meryl Streep, Tom Cruise, Robert Redford, Andrew Garfield, Michael Pena, Derek Luke

Várjató volt, hogy Oscar és az elnökválasztás közeledtével meg fognak szaporodni a Bush-kormányt hevesen bíráló alkotások, legyen szó akár a háborúról, a környezetszennyezésről, a terrorizmusról és még bőven lehet válogatni, hiszen a tisztelt elnök úr még Nixonnál is mélyebb mélységekbe bírt süllyedni uralkodása nyolc éve alatt. Nem csoda, hogy sokan, sok helyen nem kifejezetten áldások közt emlegetik a nevét, de most ne politizáljunk, megteszi azt helyettünk a film.

Robert Redford szépen beállt abba a sorba, amiből idén már megkaptuk a Sickót, a Kiadatást vagy a Királyságot, és még vissza van legalább egy tucat aktuálpolitizáló darab. Ezekkel többnyire két baj történhet. Vagy elvetik a sulykot és kiabálnak kígyót-békát vagy odaszólogatnak, de csak csendesen, meghunyászkodva. A Gyávák és hősök (mint ahogyan a magyar cím szépen ki is emeli) az utóbbi tábort gyarapítja.

A történet három szálon bonyolódik, már ha lehet történetnek nevezni másfél óra beszélgetést. Az elsőben egy idősödő újságíró (Meryl Streep) interjúvolja meg a republikánus párt fiatal reménységét (Tom Cruise), aki beszámol az új tervről, ami előrelendítheti a hat éve húzódó háború ügyét. A második szál maga a terv, amelyet két katona (Michael Pena, Derek Luke) szemszögéből ismerhetünk meg. Az amerikai hadsereg be akar venni egy magas hegyet, hogy ezzel az előretolt vonallal biztosítsa az erősebb előrenyomulást. Ám az akció balul sül el, és két katona ott marad a fagyos hegy tetején, körbevéve tálib harcosokkal. A harmadik történet egy kaliforniai egyetemen játszódik, ahol egy professzor (Robert Redford) megpróbálja meggyőzni lázadozó hallgatóját (Andrew Garfield), hogy járjon órákra, mert azzal teszi a legtöbb hasznot.

Ennyi a történet, és nagyjából ennyi a film is: két hosszú beszélgetés és egy nagy várakozás. Ezekből az interjú hivatott bemutatni a republikánusok szemétségeit úgy, hogy Cruise fennen hangoztatja a párt évek óta használatos mondatait hősiességről meg hazafiasságról, valamint a háború fontosságáról, Streep pedig folyamatosan beszól neki. Beszól, de aztán rájön, hogy hiába a sok liberális médium, azok is ugyanolyan hibásak a Bush-i tanok terjesztésében.

Az egyetemi beszélgetés már a jövő nemzedék „meséje”, akik látják ugyan, hogy baj van, úgy ismerik a politikusokat mint a tenyerüket, ennek ellenére (vagy éppen ezért), tesznek az egészre. Nem érzik saját problémájuknak a háborút, ahova úgyis csak az alsóbb néposztályok fiai vonulnak be.

Ez mind szép és jó, van itt pro és van itt kontra, még ha szárazan is van tálalva (ugye a film 2/3-ában 2x2 ember beszélget egymással szemközt üldögélve), de aztán ott van a harmadik történetszál, ami már képtelen a kritikára és úgy behódol a republikánus maszlagnak, mint a fene. Dől a hősiesség a stúdióban felépített díszletekből, ami szinte ordítja, hogy bár rossz ez a háború, azért az amerikai katona bátor, szilárd, azaz a nagybetűs HŐS. De még ez sem elég, bajtársiasságból és mártírságból is kapunk egy-egy jelenetet, amelyek már bőven túl vannak a jó ízlés határain és messze bemerészkednek a giccs, a valótlanság és az emberi hülyeség területére. Nem akarok poént lelőni, úgyhogy nem megyek bele a részletekbe, ekkora marhaságot régen láttam már, mint ebben az afgán epizódban.

Mondjuk azt gyorsan hozzáteszem, hogy például színészileg semmi baj a filmmel, Meryl Streep továbbra is a legnagyobb élő amerikai színésznő, Redford kicsit öreges, de azért megoldja a feladatát, Cruise pedig végre azt játszhatja ami, egy tenyérbe mászó figurát, amit természetesen jól alakít, de a fiatalokkal sincs túl nagy gond, különösen Garfieldben látok nagyobb jövőt.

Persze ez csak egy dolog, a film ettől még nem lesz jó, még ha sok igazság hangzik is el benne.

4/10

Day Night Day Night (2006)

Amerikai dráma

Rendező: Julia Loktev

Főszereplő: Luisa Williams

Van egy lány, még húsz éves sincs. Nem tudjuk a nevét, nem tudjuk honnan jött, csak annyit, hogy New York-ba érkezik. Ez a kis felütés nem csak egy kezdeti bizonytalanságot takar, hanem megalapozza azt a még nagyobb bizonytalanságot, ami Julia Loktev egész filmjét jellemzi, hiszen később sem tudunk meg semmit a főszereplőről, kivéve egy dolgot: két nap múlva öngyilkos merényletet fog elköveti a Time Square-en, a világ egyik legforgalmasabb terén.

És a bizonytalanságon most nem olyasmit kell érteni, hogy azért elcsepegtetve kapunk némi információt. Nem, egyáltalán nem kapunk semmit, még csak azt sem tudjuk meg, hogy a lány mely nemzetet képviseli, kik a megbízói, vagy miért kell végrehajtania ezt a borzalmas tettet, sem hogy miért akar meghalni ilyen fiatalon.

Persze ebből arra lehet következtetni, hogy a „bárhol, bármikor megtörténhet” szlogent érvényesítik az alkotók, kihasználva az utóbbi évek terrorizmus keltette pánikhelyzetét, de még csak ez sem igaz, bár kétségtelen, hogy a filmnek van egy ilyen rétege is, de itt és most nem ez a fő szempont.

A film leginkább egy kétnapos, lassú, idegőrlő haldoklás, amit Luisa Williams a hihetetlenül éretten és érzékletesen ad elő. Többnyire egyedül van, a filmben alig hangzik el némi párbeszéd, ehelyett a lány arca „mesél”. Mesél, méghozzá elszántságról, hitről, közönyről és néha egy kis félelemről, de akármit is tesz, minden mozdulatából, minden gesztusából a nyugalom sugárzik, arcot ad egy öngyilkos merénylőnek. Többnyire vakbuzgó szélsőségesként képzeljük el ezeket az embereket, akik valamilyen imát mormolva nyomják meg a gombot. Williams más, az ő elszántsága mögött jóval több van ennél. Felvillannak az érzelmek, de csak egy pillanatra, aztán belevesznek az ürességbe, viszont z éppen elég, hogy emberként tekintsünk rá.

Pontosan ez az, amitől profi munka lesz ez a film. Lélektanilag olyan hatást képes kiváltani a nézőből, hogy az egy pillanat alatt elfelejti a kézzelfogható cselekmény vagy a háttér hiányát, és teljesen belesüllyed abba a haldoklásba, amit a főhős átél. Remek munka, annyi kétségtelen, de ami az erénye, az részemről a hibája is egyben. Egyszerűen rossz nézni egy ilyen csendesen, szenvtelenül előadott haláltusát, mert másnak nem nagyon lehetne nevezni. A pontozásom is ezt fogja tükrözni, úgyhogy aki össze tudja egyeztetni az elkerülhetetlen halált (ami az első perctől fogva jelen van) és azt, hogy még csak meg sem próbálják megsajnáltatni a főszereplőt, az adjon hozzá legalább 2 pontot, mert tényleg nagyon rendben van ez a film, csak az én gyomrom nem vette be (pedig sok minden vagyok, de érzelgős az nem, viszont ilyen érzéketlenség már fáj).

6/10

XXY (2007)

2007. november 22-től a mozikban! 

Argentin-francia-spanyol dráma

Rendező: Lucia Puezo

Szereplők: Inés Efron, Martín Piroyansky, Ricardo Darín, Valeria Bertuccelli

Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy argentin filmet üdvözölhetünk a magyar mozikban, de hála a Másképp Alapítványnak, idén mégis módunkban áll megtekinteni egyet a dél-amerikai ország filmterméséből, méghozzá azt, amit Argentína a jövő évi Oscarra nevezett. Az esélyeiről most nem nagyon nyilatkoznék, de sajnos azt kell mondanom, hogy a film témája elég rázós ahhoz, hogy az Amerikai Filmakadémia tisztes tagsága egész egyszerűen meg se nézze Lucia Puezo alkotását. Pedig egy jó filmet hagynak ki.

A történet középpontjában Alex (Inés Efron), a serdülőkorú lány áll, aki családjával éldegél egy félreeső falucskában. Hamarosan azt is megtudjuk, mi ennek az elszigeteltségnek az oka: Alex hermafrodita, ami egy ilyen konzervatív és vallásos országban egyenlő a kirekesztéssel. Éppen ezért, hogy elkerüljék a kellemetlenségeket, a család vidékre költözött, ám folyamatosan megoldást keresnek a problémára. Emiatt érkezik meg hozzájuk egy neves orvos a családjával, aki képes lenne elvégezni ami után Alex egyszerű nőként élhetné az életét.

Ebből a pár sorból nyilván arra lehet következtetni, hogy a film egy újabb kirohanás a maradiság ellen és a tolerancia mellett, de nem erről van szó. Puezo gyorsan letudja a háttérismertetést, helyette inkább a Alex és a faluba érkező orvos fiára (Martín Piroyansky) koncentrál, aki nagyjából annyi idős mint a lány. Mindketten a kamaszok legfőbb problémáival küzdenek, próbálják megtalálni a helyüket a világban, miközben változik a testük, változik a gondolkodásmódjuk és vele együtt minden.

Két zavart tizenévesről van tehát szó, akiket nem csak a rengeteg változás bizonytalanít el, hanem az a plusz probléma, ami megnehezíti az életüket: Alex azt sem tudja, hogy fiú vagy lány, Alvaro viszont pontosan tudja, hogy a fiúkat szereti. Ez a két dolog pedig súlyos problémát jelent, mivel sem a szülők, sem a világ nem akarja ezt, így marad a titkolózás, vagy a művi beavatkozás.

A két fiatal színész kiválóan oldja meg a feladatot, végig hitelesen jelenítik meg a tizenévesek eme vívódását, ami náluk félelemmel, haraggal, szexuális frusztrációval és kamaszos lázadással zárul. És, hogy eredményes-e mindez, a film egyértelműen válaszol rá: a természetet nem lehet irányítani, sem egy embernek, sem a társadalomnak, sem a konvencióknak, sem semmi másnak. Ezt mondja ki a film, és teszi ezt értelmesen, érzékletesen és szépen.

8/10

Halálos temetés (2007)

2007. november 22-től a mozikban! 

Német-angol-amerikai vígjáték

Eredeti cím: Death at a Funeral

Rendező: Frank Oz

Szereplők: Matthew Macfadyen, Keeley Hawes, Andy Nyman, Ewen Bremner, Daisy Donovan, Alan Tudyk, Jane Asher, Kris Marshall, Rupert Graves, Peter Vaughan

Szó mi szó, idén nem dúskáltunk a jó vígjátékokban, alig akadt fél tucat film, amin igazán felhőtlenül lehetett nevetgélni. Ez végülis nem olyan rossz, kivéve ha beleszámítjuk, hogy majd ötször ennyi filmet szántak e célra. De hagyjuk most ezeket, hiszen a Halálos temetés szerencsére nem ebből a csapatból való, mert – de jó ezt leírni – elejétől a végéig vicces. Az igaz, hogy nem írja újra a vígjátéktörténelmet, de nem is ez a lényeg.

A történet egy temetésen bonyolódik, alig pár óra leforgása alatt. Van ugye egy halott és a családtagok, akik ezúttal nem flúgos rokonokból állnak, hanem egész egyszerűen csak flúgos helyzetbe keverednek egy zsaroló törpe, némi kemikália és egy kicsit a saját érzéseik miatt.

Nem egy nagy történet, még csak nem is túl eredeti, de hála az íróknak és a remek színészgárdának, egy igazi angol komédia keveredett a filmből, ami pontosan annyira fekete, mint amennyire kedves. És ez utóbbi a varázsszó, ami manapság már majdnem csak az angol vígjátékok jellemzője. Bármennyire furcsák is a szereplők, egytől-egyig szerethetők, és éppen ettől viccesek.

A Halálos temetés egyébként az olyan filmek nyomában halad, mint az Alul semmi vagy a Fűbenjáró bűn, amiben csak egyszer kap helyet az amerikai vécé-humor (vélhetően az amerikai partnerek jóvoltából), de az sem gusztustalanul, inkább az angolokra jellemző fárasztó előadásban, mint minden más, de a tálalás is nagyon angol, úgyhogy senki ne lepődjön meg, amikor ugyanazon a poénon ötödszörre is ugyanolyan jól nevet. Ezt elsősorban a színészeknek köszönhetjük, akik közül most Alan Tudykot emelném ki, aki egész egyszerűen szenzációs, szinte borítékolni merném a BAFTA jelölését, száz százalékig megérdemelné.

És hogy kinek ajánlanám a filmet? Mindenkinek, aki szereti a fentebb említett filmeket, vagy egyáltalán a vígjátékokat, és nem rettennek meg, ha kicsit viccelődnek a halállal, és ha akarják látni a drog és a díszes fejfedő véletlen találkozását egy gyönyörű angolkertben, mely utóbbiról végre kimondja valaki a nagy igazságot a leglehetetlenebb helyzetben: „Hogy ez milyen kurva zöld!”